Archív poszt, ennek megfelelően.

♦

Nagykovácsi a mi kis Nagy falunk, de főleg azoknak, akik nem csak itt laknak, hanem itt is élnek.

Vannak csodálatos utcai kertjeink, vannak állataink, vannak arcaink és pillanataink, vannak apró parkjaink és játszótereink, vannak szép kerítéseink, és vicces tábláink, örülhetünk minden cserszömörcének, összefuthatunk egy szelíd őzzel, és sétálhatunk a falu kék aranytartaléka körül, körbeölelnek bennünket a hegyek, jutott ide a (figyelmeztetés! a link felkavaró tartalomra visz) történelem és az építéstörténet klasszikus sorsot bejáró fejezeteiből, ahogy építészeti minőségből,...múlt, jelen és jövendő, mindez nálunk szerves egész. Itt élünk Nagykovácsiban, és bár a Balatonnál nincsen számomra szebb hely a Földön, azt hiszem hálával tartozom a sors, a szerencse, a véletlenek, jómagunk, az ösztönökre hallgató ingatlanvadászat, a gyors döntés és a jó helyzetmegítélés sajátos és veszélyes elegyének, hogy 20 évvel ezelőtt lehorgonyoztunk itt. Ma már ez képtelenség és elérhetetlen lenne számunkra. Mindenki felteheti magának a kérdést, hogy (figyelmeztetés! a link felkavaró tartalomra visz) érdemes-e ide költöznie, de a tapasztalat szerint elsöprő az igenek aránya. A felületes szemlélőnek húsz évvel ezelőtt talán ez még nem volt minden vonatkozásban ennyire egyértelmű, mint manapság, ma viszont már azoknak a problémáknak a többsége nem is létezik...igaz, van helyette más.

Nagykovácsi Magyarország egyik ékköve, és minden statisztika és minden tárgyszerű ingatlanpiaci ítélet szerint is benne van e kies hon 10 leggazdagabb, legszebb és legélhetőbb települése között. Népszerűsége töretlen, az ország minden részéből költöznek ide, a budapesti agglomerációban pedig az első három első célpont között van...abban a vagyoni szegmensben, akiknek a tagjai ezt a (figyelmeztetés! a link felkavaró tartalomra visz) gazdag falut megfizetni képesek.

Jut nekünk Friss Levegő...és az Áradó Fény és a Tér megélésének élménye is.

Lubickoljunk egy kicsit az utóbbi kettőben, a Fényben és a Térben.

Persze, persze, a látvány, ami a falu fölé borul, nem csak a miénk, de a pokolba a kifejezéstani korrektség béklyóival,  vesszenek a kínos szőrszálhasogatás csatabárdját forgató tudálékosok, uralkodjék a gondolat és a mögöttes filozófiai tartalom szárnyaló szabadsága a fizikai határok nyomasztó rémuralma felett, és fénylő tekintetünket függesszük Wim Wenders 1987-es filmjére, és találjuk meg a faluban a saját Potsdamer Platzunkat, hogy ismét felragyoghasson a lelkünkben az új világ fénye, valahol a relaxáció és a pillanatnyi felszabadultság megélésének zen ösvényeit járva.

Kevésbé cinikus irodalmi fennköltséggel: lazítsunk, és élvezzük egy kicsit a békés égi látványosságok által nyújtott tiszta örömöket.

Illetve adózzunk borzongató, de jólesően kijózanító tisztelettel Isten és a természet égi remekművei, a viharok előtt is, amelyek mindig helyére teszik a saját, emberi nagyságunkba vetett csalfa hitünket. Egy vihar/egy természeti csapás/ egy természeti katasztrófa megtörténte és lecsengése után, az ember mindig sokkal tárgyilagosabb, józanabb, és szociokulturális közegtől függően akár békésebb, és lecsillapított lelki állapotba is kerül: végre pontosan annak láthatjuk önmagunkat, akik vagyunk ezen a Földön, és talán egy vihar, ami – maradjunk a szelídebb verziónál – megtépázza a kertünket, kisöpri belőlünk a felesleges gondolatokat, az elmében és a szívben lerakódott zagy mocskát, mert végre az igazán fontos dolgokra koncentrálhatunk a fontosnak látszó dolgok helyett.

Magyarországon népbetegségnek számít a depresszió, és a mindennapi stressz drogjait előbb vesszük magunkhoz, mint ahogy felkelünk az ágyból, mert ezek behatolnak az álmokba, a vágyakba, az élet legapróbb zugaiba, és megmérgezik a legbelsőbb kapcsolatokat is. Nem szükséges ahhoz a lélekgyógyászokkal készített interjúkat/elemzéseket elolvasni, hogy az ember körbetekintve észrevegye maga körül a nyers valóságot: a magyarok elsöprő többsége, – társadalmi méretekben kifejezhető és meghatározó többsége – elfelejtette hogyan kell pihenni. Valakinek – és itt százezrekről beszélhetünk – az esélye sincsen arra, hogy a szó klasszikus értelmében vett pihenésre/nyaralásra gondolhasson. De azok sem járnak feltétlenül jól, akik a vízpartokat, hegyeket, városokat, kulturális célpontokat teszik fel a térképükre, mert nagyon sokan nem tudnak kikapcsolni, nem tudnak lazítani, nem veszik észre az élet apró örömeit, hiszen a hétköznapokban sem emelik fel a tekintetüket a taposómalom porát járva. Már nyaralni sem tudnak: lelkiekben fáradtabban jönnek haza a pihenésre szánt idő letelte után, mint ahogyan nekiindultak. A pihenést is ki kéne pihenni, de arra már nem marad idő.

Íme, egy kis digitális relaxáció. Hagyjuk a választásokat, hagyjuk a politikát, hagyjuk ezt a förtelmes mocskot néhány percig...és itt, az Időkowatschon, ezen a blogon ez egyenesen alapkövetelmény, szóba sem kerülhet. Lépjünk le titokban, vagy tegyük ki az ajtóra a "Ne zavarjanak" táblát.

Olyan gyönyörű az élet, a természet pedig gyöngyöket szór nekünk, vegyük néha észre ezt.

♥

A képeken nem módosítottam: még ezeket a hervasztó légkábeleket sem retusáltam le a képekről, egy-kettőt leszámítva, ahol az eltűntetésüknek nem volt jelentősége vagy tényleg elviselhetetlenül szétverték a látványt, más fotókat legfeljebb megvágtam, némelyikről leszedtem a zajt (tónus vagy kontrasztjavítás, nagyon enyhén), kiretusáltam a kamera lencséjére hullott vízcseppeket, de egyébként semmit sem változtattam rajtuk. Ez a természet galériája, és nem a digitális fotómanipuláció bemutatóterme... bár nagy volt a kísértés a drámai hatás fokozására, én azt hiszem a természet meglehetősen profi és érett művész, nem kell neki a púder.

1. 2019. március, naplemente.

2. 2019. Nincs két egyforma naplemente soha, ugyanabban a márciusban sem.

3. 2018. Ez egy szeptemberi alkonyat gyorsan változó képe.

4. 2017. szeptember, napnyugta.

5. 2017. október, késő délután.

6. 2017. Nyári naplemente.

7. 2019. július, alkonyat. Ezek a fotók szolgálnak az IdőKowatsch blog hátteréül/fejlécének, és mindez ideig egyetlen olyan posztjának illusztrációjaként is, amelyik először ide került fel, és nem pedig a Zord idők blogra.

8. Alkonyat 9 nappal ezelőtt.

9. 2019. május, alkonyat.

10. 2019. május, hajnal, 4 óra 45 perc: nincs szebb és ragyogóbb tisztaságú az esti eső utáni hajnali fényeknél. Még ezt a szörnyű oszlopot/légkábelt is megszépíti...egy kicsit. A megfelelő háttérrel.

11. 2017. október, napfelkelte.

12. 2018. december eleje, reggel.

13. 2018. január, alkonyat. 

14. 2016. október.

15. 2017. április. Az Áradó Fény és a Végtelen(nek tűnő) Tér együttese, a tavaszi felhőkkel: a Nagyszénás-kert. Ezt a fotósorozatot annak a blogposztnak a képgalériájába is beraktam, de innen is kihagyhatatlan. A Kálvária-kerttel együtt, ez a két lakott településrész az, ahol ez az élmény ennyire intenzíven átélhető.

16. Ugyanott 2018. nyarán. Minden évszakban páratlan, számomra megunhatatlan.

17. 2012. nyár, Nagyszénás-kert. Felhőjáték.

18. 2017. június. Viharfelhők a Nagyszénás-kert felett.

19. 2016. október. Egy másik, fiókban várakozó blogposzt darabja.20. 2018. június. Fények és felhők. A Nagy-Szénás oldalán kapaszkodva készítettem. Nagykovácsi emblematikus hegye, páratlan panorámával.

21. 2017. június. Zivatar készül.

22. 2019. május. Egy másik versenyző próbálgatja az erejét.

23. 2019. július. Szintén zenész.

24. 2019. június. Mesés.

25. 2019. július, eső után. Mindig lenyűgöz: a párafelhők, ahogy az erdők lökik ki magukból a csapadékot a zivatar utáni napsütésben, a gyorsan visszatérő forróságban.

26. 2019. május. Egy másfajta látványosság: felhő borul Nagykovácsira/az Ófalu feletti hegyekre.

27. 10 évvel ezelőtt, az első digitális gépemmel készítettem. Egy viharcella kialakulásának anatómiája. Ennek a viharnak az egyik fotója szerepel a blog címlapképében. És egy másik korábbi a blog háttérképében.

A blogposzt összes itteni (és a többi) fotója itt megtekinthető.